Kicsi Lényként, bízva érkezünk,
senkitől semmit nem kérdezünk.
Az álmunkban sosem kétkedünk,
míg felnövünk, jócskán tervezünk.
Ám lassan rabul ejt a kétség…
akad-e bennünk elég készség?
Később elbizonytalanodunk,
bár sejtjük: erre semmi okunk!
Ám mindenki ezt duruzsolja,
s álmunk tovaszáguld zakatolva…
Nem leljük, hiába keressük,
csalódva utunkat tévesztjük,
s bolyongunk az időn keresztül,
míg a halál dala felcsendül.
Talán könyörögni már késő…
hiszen a felismerés gyötrő:
kifolyt a kezünkből az idő,
s létünk többé már nem menthető.
Vagy netán másképpen is élhetnél?
Bár Kicsi Lényként bízva érkeztél,
majd más nyomában járva lépkedtél,
s délibábokat jócskán kergettél,
ébredj, mielőtt végleg elvesznél!
Hagyd hát sorsára az önámítást,
a halaszthatatlan halogatást!
Hisz a történet végén ráébredsz:
csodás, hogy nem vagy még százéves…
