Ez a mondat, szó szerinti idézet anyukámtól, aki világéletében – és mind a mai napig – egy nagyon gyakorlatias, lényeglátó teremtés volt. Egyéb rövid, tömör, velős meglátásait és kinyilatkoztatásait az életről most nem idézném, mert őszintén szólva némelyik nem biztos, hogy szalonképes és helyénvaló volna ebben az eszmefuttatásban. De azt azért el kell, hogy ismerjem, ezek a megfogalmazásai mindig elérték a kívánt hatást. Így én az élet leckéit – az öcsémmel karöltve – gyorsított tempóban tettem magamévá egészen korai gyerekkoromtól kezdve. Ehhez persze apám szigora is kellő „motivációt” nyújtott.
Egyszóval kiváltképpen érezhettem úgy magam hajdanán, hogy elég szűkös és egyértelmű keretek közé vagyok szorítva, amelyek határait csöppet sem neveztem volna akkoriban rugalmasnak. Világosan meg volt határozva tehát a feladat, az irány, és apám által a végrehajtás módja, illetve tempója is.
Mindez azért jutott most eszembe így az esőben nosztalgiázva, mert gyakran megkérdezik tőlem, hogy én hogyan csinálom azt, hogy általában kiegyensúlyozott vagyok, és úgy tűnik, mintha nem érintenének meg azok a változások és nehézségek, amelyek mostanában váratlanul újra és újra kirántják a talajt a lábunk alól.
Nos, valóban igyekszem megőrizni a méltán híres hidegvéremet…
Teszem mindezt úgy, hogy tájékozódok, tanulok, kérdezek, figyelek, majd döntök. Próbálok alkalmazkodni és teszem, amit gondolok és azt, amit szükségesnek érzek.
Vagy van, hogy csak kivárok, esetleg túlélek.
És persze be kell, hogy valljam, olykor-olykor azért én is félek. Hiszen én is emberből vagyok. Így én is legalább annyira hiszek, bízok, reménykedek, mint bárki más ezen a világon…
Ugyanúgy küzdök, haladok a saját utamon, és időnként bizony visszacsúszok.
Aztán meg néha csalódok…
Majd zuhanok. Kapaszkodók nélkül, egészen mélyre, ahonnan, ha felnézek, a pislákoló fényt sem látom. És csak üldögélek ott a sötét mélységben egy darabig, elemzek és értékelek, kérdést kérdésre halmozok…
Vajon hol rontottam el?
Majd megnyugszok. Talán rájövök. Vagy ha nem, majd ismét eljátszom, amíg meg nem tanulom.
Azután erőt gyűjtök és mégis kimászok. Újra és újra megpróbálom, hiszen fel nem adhatom. Bár be kell, hogy valljam, kissé azért már fáradok.
De mégis, valahogy érzem, sőt tudom, hogy ezzel másoknak utat mutatok.
Reményt lehelek a szívekbe, hitet a lelkekbe és kitartást a testekbe.
Mindezt pedig azzal az erővel és határozottsággal teszem, amit hajdanán, az évek során anyám és apám önkéntelenül is tanított. A lecke lényege ugyanis az volt – ha e mögé a szigor mögé kukkantok –, hogy megtanuljam, miképpen segíthetek másokon.
És persze mondhatnám azt, hogy ha tudnám, hogy seggre fogok esni, akkor előtte leülnék…
De most komolyan!
Nézzem végig ezt a kavargó, színpompás világot a hátsó sorban a rettegés ölében kucorogva, onnan, ahonnan szinte semmit sem látok?
Vajon tényleg ezt akarom?
Vagy vállalom, hogy néha seggre esek, és majd idővel felállok…
Még akkor is, ha előre tudom, hogy ez olykor-olykor bizony fájni fog…