Ciki vagy nem ciki… Mégis ki dönti el?

2021.10.17.

Érezted már úgy, hogy az, amit csinálsz talán ciki? Hogy mások elutasítanak, nem értékelnek és megsemmisülsz a kritika által? Tarts velem…

Kérdezgetik a nőt, hogy került ide, mi a célja, hány éves…

Félénken válaszolgat, közben öleli a két kisebb gyerekét magához két oldalról. Szorítja őket, mintha tőlük várna támaszt, megoldást.

– Nincs önbizalmam – rebegi a riporternek szemlesütve két válasz között.

– Na, ezzel nem vagy egyedül – mormolom én a tévé előtt magamnak. – Csak nem szoktuk ezt így, ilyen nyíltan ország-világ elé tárni. Ugyebár…

Kíváncsian várom, mi lesz ebből a produkcióból.

Mert ciki vagy nem ciki, de én nézem az X faktort. Igaz, hogy nem mindig aznap este, hanem leginkább felvételről, amikor van egy kis időm, és akkor is több részletben. Ez amolyan családi program a lányommal. Persze véleményünk nekünk is van mindenről, olykor jókat nevetünk, vitatkozunk, néha megbotránkozunk. Tudniillik fotelhuszárkodni jó dolog. Valljuk be…

Szóval, csak figyelem a nőt, ahogy önmagát legyőzve beszél. Nem ő nevezett, a rokona nevezte be. Ő sosem jönne ide magától. És még néhány dolgot elmond, mielőtt a színpadra lép, olyat, ami neki fontos. Harmincegy éves, nem olyan régen vált el. Azért jött, hogy énekeljen.

– Hát ez eddig oké – bólogatok a tévé előtt komótosan. – Általában mindenki azért megy. 

Ámde eddig nem igazán énekelt – mondja. A férje nem hagyta. Látszik, hogy szenved, látszik, hogy fáj. Átjön a képernyőn keresztül is az a gyötrelem, ami szinte ordít a feloldozásért. Nem hagyták énekelni…

– WTF? – ahogy mostanában a fiatalok mondják, és magasra szalad a szemöldököm miközben ízlelgetem ezt a mondatát. Talán az értetlenség, talán a csodálkozás, talán a felháborodás röpíti olyan magasra a szemöldökömet a homlokomon, hogy a szemem majd kiugrik, mert nincs meg a keret, ami ott tartsa. 

– Na, huszonegyedik század… – húzom el a szám kifejezve ezzel egyértelműen lesújtó véleményemet, és csóválom hozzá a fejem.

– Hát anya, ez most vagy nagyon rossz lesz, vagy nagyon jó – közli a lányom a csupasz tényeket.

Kitör belőlem a nevetés… Végül is, ja. Valamilyen biztosan lesz. Legfeljebb bíráskodhatunk mások felett megint egy jót, innen az ágyból. Hát ciki vagy nem ciki, ének ügyben mi ketten ennyit tudunk.

Közben pedig felcsendül a dal.

A nő kinyitja a száját és énekel.

Az, aki sosem tanult ilyesmit. Az, akit tíz éve nem hagynak énekelni. Nem hagyták, mindig lehurrogták, elnyomták, alázták. Ő pedig elhitte. Elhitte azt, amit mondtak neki, megalkudott, meghunyászkodott és néma volt. Elhitte, hogy ő nem tud semmit és értéktelen. Darabokra zúzták, és ő szétmorzsolódott az idők során. S most, ebből a szilánkkupacból egyetlen darabka, egy pici, két percnyi alkotórész hirtelen mesterműként ragyog fel.

Szóhoz sem jutok. Csak bámulok. Meredten nézem a tévét, és bár erősen tiltakozok, néhány másodperc múlva kitör belőlem a sírás.

– Anya! Te olyan vagy, mint Laci! – közli a lányom a kamaszok jellegzetes, lesújtó pillantásával rám nézve, utalva ezzel arra, hogy a zsűri Lacijának szokott a meghatottság könnyeiben úszni olykor-olykor a szeme.

– Ezt nem én csinálom! – mentegetőzöm. – Lakik bennem valami bőgős lény!

Nevetni próbálok, de nem sikerült, mert – bár tényleg nem én csinálom, és ciki vagy nem ciki – egyre jobban bömbölök.

Istenem – gondolom közben –, hogy mik vannak…

Ez a nő idejön a „konyhából” és ilyet tud. Benne van ebben a dalban az élete, a fájdalma és minden szörnyűség, amit valaha átélt.

Talán nekem is énekel…

Vagy talán rólam…

S vajon kiről még?

Mennyi tehetség, kincs, csoda bújhat még meg mindenféle zegzugában ennek a világnak?

S nem merünk, mert félünk, vagy mert nem hagyják….

Félünk másoktól, magunktól és az egész világtól…

Félünk szembeszállni, beleállni…

Félünk igent mondani, önmagunkra és önmagunknak…

S lassan felvesszük az álarcokat…

Ami mögül csak ritkán merünk előbújni azután…

És mint egy jól irányzott, lesből kilőtt nyílvessző, szíven talál váratlanul ez a nő, ezzel a dallal a semmiből. És ez az álarc hirtelen lehullik, hiába is nyúlnék utána, már elsodorta a könnyek áradata…

Én alapvetően mindenkit csodálok, aki odaáll és adni akar, adni mer magából.

Mert hiszem, hogy a tehetség előbb-utóbb utat tör, hogy megérinthessen másokat, és hiszem azt is, hogy minden nehézségnek célja van az életünkben, ami hasznukra válik majd.

Bízom abban, hogy így vagy úgy, de mi emberek egyszer mégis eljutunk egymáshoz. Na nem egy üveg borral és a kötelesség kényszerével az elménkben, mondván, hogy ha akarjuk, ha nem, a kapcsolatokat tartani és ápolni illik vagy kell…

Hanem abban bízok, hogy egyszer leszünk elég bátrak ahhoz, hogy levesszük a félelem álarcát magunkról, és így eljutunk majd egymás szívéhez és lelkéhez…

S mindannyian – azzal a csöppnyi téglával, amit magunkban hordozunk – hozzáteszünk egymáshoz és a nagy egészhez, hogy végre az örökkévalóságot építhessük.

Talán egy dallal, talán egy írással…

Mindenki a saját sorsával…

Mivel úgy hiszem, hogy az én sorsommal a tiéd egy darabja is megoldódik…

Persze csak akkor, ha meg merem mutatni neked…

Még akkor is, ha ciki…vagy talán mégsem az…

A Varázslat tengere

Hogyan indulj tovább, ha elakadtál és egy helyben vesztegelsz? Helyezkedj el kényelmesen félórára egy csésze meleg teával a kezedben, és hagyd, hogy vezesselek a Varázslat Tengerén!

Elolvasom »

Kicsilélek tánca

Itt az első nyomtatásban megjelent könyvem!
Rendeld meg most!

Elolvasom »