Itt ragadtam egy idejétmúlt világból,
hol létezem csupán életem múltjából.
A világ pörög, az idő elszáll felettem,
tán kenyerem javát már én is megettem.
Az élet titkát, mit születéskor kaptam,
mely által oly sokszor bontogattam szárnyam,
s belőle megannyi szerepet játszhattam,
utazásom során szüntelen kutattam.
Talán e titok rejtve maradt előttem,
vagy lehet, mindig is rossz helyen kerestem.
Bíztam, e fura világban majd meglesem,
míg feledtem, magamat hogyan szeressem.
A világ zajában nyakig elmerültem,
s hazug szavaknak felülve nélkülöztem.
Lelkem tisztaságát messze elkerültem,
s velük egységben magamat megvetettem.
Mások irányát követve ténferegtem,
a hamis tükrökben lényem nézegettem.
A bűnt s haldoklást kínnal lélegeztem,
míg csodás valómat végleg elfeledtem.
Az esztelenség mocsara már ellepett,
lelkem az ingoványba fagyva didergett.
„Mire jó az élet? – kérdezte csüggedten –,
jöjjön a halál, hogy kuncogva felmentsen!”
Rémisztő álmomból a remény ébresztett,
engem a szeretet fényében fürdetett.
Hittel tarisznyámban új útra engedett,
szólt: „A tudat téged is okkal teremtett!
Ne hagyd – mondta –, hogy megtévesszen a világ,
színjáték csupán, mit arcodba ordibál!
Ha nem hallgatod majd, amit fecseg az agy,
ráébredsz: életed titka te magad vagy!”