Apám óriás volt, s egy letűnt világot szolgált,
ahol a szó oltotta az ártatlanok szomját.
Hitte, egy jobb életet épít ősei nyomán,
szava becsület magját plántálta belénk korán.
Elvének mindig megfelelni nem volt egyszerű,
és bevallom, intelme gyakran nem volt észszerű.
Ámde felnőve lettem ugyanolyan önfejű,
és utam lett ugyanaz, hol szava volt az iránytű.
Majd később mégis magamat kerestem, kutattam,
távoli vidékek felé lihegve futottam.
Hol álarcok rejtekében reszketve megbújtam,
s nem eszméltem, hogy fénytelen tévútra jutottam.
Évtizedek teltek, és véltem így biztonságos,
hittem, hogy másokat segítek, s ez igazságos.
Közben nem láttam, hogy világom mily ingoványos,
tettem csak dolgom, és voltam mindig alázatos.
Az ébredés súlyát most kábultan viselhetem,
terveimet ezek után már nem követhetem.
Az EGYSÉG kitaszít, a hivatást feledhetem,
s HŰSÉGEMNEK bérét most busásan megfizetem.
Bíztam a szóban, hogy ára van a BECSÜLETNEK,
hagytam magam rászedni tengernyi ígéretnek.
Kiérdemelt jussom most hiába követelem,
csupáncsak az ormótlan csalódást ízlelhetem.
Hová nem kellek, eddig ott tartott gyávaságom,
megalázva, önként építettem hazugságom.
Bíztam, hiszen egy jobb világ volt a kívánságom,
ekképp igyekeztem megalkotni mennyországom.
Lassan rájövök, mindezt magamnak köszönhettem,
az elvárásokat keblemen én dédelgettem.
A függőség szörnyetegével én ténferegtem,
s e frigyből a csalódást lelkesen felneveltem.
Hogy ki-csoda is vagyok, most lassan felfedezem,
lényedben magamat látva, múltam elfeledem.
Másik úton indulok, így innen félreállok,
teret nyernek a lelkemben élő suttogások.
Ebből szívemben másik világot komponálok,
ahol Szeretet fűzi dallammá látomásom.
Bilincsét jéggé dermedt lelkeknek felolvasztom,
és apám szavát ekképpen méltón SZOLGÁLHATOM.