Amikor gyerek voltam, volt egy telkünk a várostól nem messze. Akkora volt, mint egy átlagos kert. Ezt-azt meg lehetett rajta termeszteni, hogy ne kelljen mindent a boltban megvenni. A szüleim idővel építettek rá egy mini faházat is. Így ott is tudott aludni a család – papi, mami és mi, a két gyerek –, hogy ne kelljen folyton hazautazni, ha több napot „kapirgálással” szerettek volna tölteni egyfolytában.
Hogy mi is volt a telek vásárlásának valódi oka, azt nem igazán tudom, sosem jártam utána. Ám azt tudom, hogy hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindez 13-14 éves koromban hatalmas lelkesedéssel töltött el. Én ugyanis akkor már a barátaimmal szerettem volna – tavasztól őszig – csavarogni. Így be kell, hogy valljam, olykor-olykor mindezt óriási korlátként éltem meg. Ugyanis nem mehettem oda, ahová szerettem volna… mert menni kellett a telekre.
A földművelő életmód amúgy is egészen távol állt tőlem akkoriban kamaszként, annak ellenére, hogy tősgyökeres földművelő-állattenyésztő családból származom. Egyszóval egy pirinyó faluból, ahol annak idején az emberek önellátásra rendezkedtek be. Ám én már „nagyvárosi lányként” nőttem fel a város összes zaját, baját, előnyét és hátrányát magamba szívva.
Egyszóval mindig utáltam a telekre menni.
Na de hogy is jutott most mindez eszembe?
Nem a nyári szünet vagy a boltban a zöldséges részlegen (is) elszabadult árak ihlettek erre az irományra, hanem egy érdekes felismerésem.
Tudniillik éppen olyan zűrzavarosnak tűnő időszakot élünk – bár nem tudom, hogy a történelemben voltak-e „sima időszakok” –, ami a régi, megkövesült, elavult rendszereket lebontja, vagy legalábbis lebontani próbálja, hogy a helyére valami egészen új jöhessen.
Mindez rendben is volna, ha hajlandóak lennénk elengedni ezeket a régi dolgainkat, szokásainkat, hiedelmeinket…
De mi, emberek valahogy mindig hajlamosak vagyunk ellenállni a változásnak és körömszakadtáig próbálunk ragaszkodni mindenhez, amit már megszoktunk. Ez akkor is így van, ha valahol érezzük, sőt talán tudjuk is, hogy ezek a minták már nem szolgálnak minket.
Így vagyok ezzel én is… Miért is lennék másként?
Hiszen az Élet – vagy nevezhetjük Sorsnak – engem sem kímél. Benyújtja a számlát egy-egy területen. Tanít és vizsgáztat. Továbbirányít, s ha nem mozdulok önként, akkor sodor, lök és taszít.
Teszi mindezt alkalomadtán úgy, hogy visszahozza a múltat. Persze nem ugyanúgy, ugyanabban a köntösben, hiszen a díszlet és szereplők mindig mások (ahogy mondani szoktam), ám ha kíváncsi módon bekukucskálok ez alá a köpeny alá, akkor észreveszem, hogy a mögötte lévő tartalom ugyanaz. Még mindig.
És ez olykor bosszant. Mert amikor én azt hiszem, hogy már régen lerendeztem, elengedtem egy régi, fájdalmas eseményt, történetet vagy netán személyt, akkor újra elém teszi azt a Sors, hogy kikerülni sehogyan se tudjam.
Persze a jó hír mindebben az, hogy már belátok a köntös alá és van is bátorságom megszemlélni, hogy vajon mi rejtőzhet alatta, mögötte…
S ha felfedezem, akkor már nem félek többé, és meg lehet oldani…
És itt jön a képbe az a bizonyos telek és a „kapirgálás”.
Ugyanis akkor, kamaszként az egyik fő tevékenységünk a dudvázás volt – ahogyan mi hívtuk az öcsémmel. Mondjuk ő még tőlem is jobban utálta mindezt, ami eléggé elismerésre méltó teljesítmény volt… Legalább valamiben egyetértettünk… Tudniillik az egyetértés nem igazán volt az erősségünk akkoriban.
Szóval dudvázásnál előfordult, hogy a növény gyökere „beletört” a földbe, ott maradt mélyen, láthatatlanul. És habár látszólag mi remekül megoldottuk a feladatot – azaz kihúzva elpusztítottunk minden gyomot a föld felszínéről –, néhány nap múlva mégis láthatóvá vált eme látszatmegoldásunk eredménye. Tehát ismét ott pompázott szép zöldben, megerősödve a gyomnövény, mint probléma.
Így van ez az életben is. Addig, amíg nem „tépjük ki” gyökerestől a problémát, amíg nem hozunk minden kicsi részletet láthatóan a föld felszínére, addig az újra és újra „ki fog nőni” az életünkben, mint egy probléma-növény. Teszi mindezt azért, hogy láthassuk: ott, a mélyben még mindig akad valami, amivel dolgunk van.
Megállapítottam tehát a telken töltött élmények alapján, hogy mindig minden történet, esemény jó valamire, ha másra nem, hát tanításra-tanulásra. Habár a lecke általában nem ott és nem akkor bukkan fel, amikor én szükségesnek érezném.
Voltaképp néha teljesen váratlanul előz be a múlt, és állja el maradéktalanul az utamat…
Teszi mindezt csupán azért, hogy végre kezdjek már vele valamit…
S ha az idejétmúltat elengedem, azaz eléggé mélyre ások, és a láthatatlanul megbújó gyökereket megtalálva azokat a felszínre hozom, a helyükre már mást ültethetek.
Így idővel az életem egészen új virágzatba borulhat…
S hogy mi történt a telekkel?
Azt szerencsémre idővel eladtuk…